Az emberről sok titkot elárul az, hogyan viszonyul az ételhez. Manapság úgy tűnik, ez a viszony kollektíve messzire szakadt a természetestől, ahogy a testérzet és a testkép is. Ami nem is csoda. Ahogy az ételeket, úgy a gondolkodásunkat is egyre inkább átitatják a mesterséges adalékanyagok, így aztán válogatunk, mérlegelünk, számolgatjuk a kalóriákat, ráfókuszálunk a tápanyagokra és talán fél szemmel még választásaink szűkebb/tágabb környezeti hatását is vizsgáljuk. Mindemögött, a mélyben gyakran fellelhetők a korai táplálásunkkal kapcsolatos traumák, érzelmi hiányok is, de ez már egy másik történet. Hiszek abban, hogy miután jó pár kört lefutottunk ételtémában, egyszercsak visszatérhetünk az intuitív étkezéshez, és újra hallgathatunk a testünk és lelkünk szavára, mert alapvetően meg tudja mondani, hogy mit is kell ennünk. De ehhez valahogy vissza kell találni.
Ami engem illet, az ételhez való viszonyom, ahogyan az ízlésem is, sokat változott az idők során. Ahogy kezdtem öntudatra ébredni, az étel elsősorban játék lett. Felrémlenek olyan jelenetek, hogy kisollóval formákat vágok sajtszeletekből, meg a játékkonyha sütőjének tepsitartó műanyagrácsát mártogatom a kakaóba. Anyu nem volt annyira lelkes önkifejezésem ily korai vadhajtásainak láttán, mint én, ezért azt javasolta, próbáljam szerteágazó konyhai kreativitásom a sólisztgyurma nyújtotta örömökre korlátozni. Kitartó nevelés hatására az étel játékból újra táplálékká minősült.
Olyannyira, hogy nemsokára az étel már színtiszta örömforrás lett, és képes voltam a rosszullétig enni magam. Nem durván, csak épp annyira, hogy majdnem kipukkadjak. Fel is szedtem néhány kilót, úgyhogy jöhetett a kalóriaszámlálgatós, mitmikormennyit-korszak. Ezzel párhuzamosan, kábé gimi közepén rájöttem, hogy nem szeretem a húst. Ez egy vasárnapi ebéd alkalmával történt, amikor fejtettem le a húst a csirkecombról. Ősi, barbár rituálék emlékei törtek fel bennem, és úrrá lett rajtam az undor. Kábé fél évig nem ettem húst, aztán úgy esett, hogy egy vendégségben töltött délutánon mégiscsak beleharaptam a párizsis szendvicsbe, és egy ideig újra ettem húst. Aztán meg újra nem.
A tejet és a sajtot viszont mindig is imádtam. Nem gondoltam, hogy valaha le fogok szokni róluk, aztán egy barátnőm azt javasolta, csak próbáljam ki, milyen az élet tej nélkül. Miután hónapokig rágta a fülem, rászántam magam. Úgy döntöttem, adok magamnak két hét próbaidőt, és ha nem bírom, akkor visszaállok. Borítékoltam, hogy ez fog történni. Én lepődtem meg a legjobban azon, hogy van élet a tejen túl is, ami egyben azt jelenti, hogy túl „a masszaszerű kómán”, amit így utólag visszanézve a tej okozott. Egyszerűen kitisztult a fejem, ezért döntöttem úgy, hogy akkor talán ebben a szellemben folytatnám tovább az életem.
Úgyhogy most alapvetően növényeket eszem, és ez igényel némi utánajárást. Próbálok tájékozódni, hogy mit, mivel, hogyan érdemes. Arra gondoltam, elmondom, mi mindenre jöttem rá útközben.
Kommentek